A legnagyobb magyar kritikai realista író. Tiszacsécsén született, apja vállalkozó szellemű kisparaszt, édesanyja félárva paplány volt. A hányatott életű családdal végiglakta Szatmár, Szabolcs és Zemplén megye számos faluját. Középiskoláit 1891 és 99 között Debrecenben, Sárospatakon és Kisújszálláson végezte, majd teológiai, jogi és bölcsészeti tanulmányok után 1903-ban Az Ujság című liberális polgári lap munkatársa lett.
    Első érett műveit a Hét krajcár című kötetben közzétett novellákat 1908 táján írta. Ekkor szabadult meg az elődök nyűgöző hagyományától, az úri Magyarország ízlésétől, találta meg saját hangját, és kötött életre szóló barátságot Ady Endrével. A magára talált Móricz a novellái után regényben írta meg a magyar falut (Sárarany, 1911), majd a kisvárost (Isten háta mögött, 1911) és a dzsentrit (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, 1916). A gyár és a bánya életét is ábrázoló nagy regényének (Jó szerencsét, 1914) befejezését a háború kitörése akadályozta meg. A hátországban és a lövészárkokban - ahol mint haditudósító járt - szerzett élményei hamar felismertették vele a háború igazi arcát. Irodalmunk legjobb háborúellenes elbeszélését (Szegény emberek) 1916-ban jelentette meg. Első írói korszakát lezáró nagy regényében A fáklyában 1917 a ferencjózsefi Magyarország átfogó kritikájára vállalkozott. Az 1918-19-i forradalmakat örömmel üdvözölte. A Vörösmarty Akadémiának alelnöke, az írói direktóriumnak tagja, a Néplapnak egyik szerkesztője volt. 1919-es szereplését követően azonban kizárták a Petőfi Társaságból, a Kisfaludy Társaságból és a csendőrök is meghurcolták. 1922-ben az Est-lapoknak, az egyik legnagyobb korabeli kapitalista lapkiadó vállalatnak lett a munkatársa. Forradalmi múltját az üldöztetések és gondok közepette sem tagadta meg, ezt az utat azonban egyenlőre járhatatlannak vélte. Haladó eszményeihez való hűségéről a gyermekkorát felelevenítő Légy jó mindhalálig c. regényében (1920) vall. Az úri Magyarországot bíráló szemmel figyelte, riportjaiban, cikkeiben napirenden tartotta a megoldandó társadalmi kérdéseket: hírt adott a parasztság nyomoráról, az egykéről, a külvárosok életéről. Amikor azonban gyors stabilizációról beszéltek, a dzsentrik haláltáncát ábrázoló regényei (Kivilágos kivirradtig, 1926; Úri muri, 1928; Forró mezők, 1929) mutatta meg, hogy ez a világ nem stabilizálható. A dzsentriréteg egyes tagjai iránt táplált rokonszenvével is leszámolt második írói korszakát (1919-1930) lezáró regényében, a Rokonokban (1930).
    Utolsó írói korszakában (1930-1942) a népi világot (Barbárok, 1932; A boldog ember, 1935), a népi jellemet rajzolta mind nagyobb szeretettel, megmutatta az úri és a népi élet kibékíthetetlen ellentétét, és a gyermekkorát idéző novellák után megírta élete regényét (Életem regénye, 1939). A reformokban mind kevésbé hitt, egyre inkább a népi forradalom gondolata felé tájékozódott. Így támasztotta fel a népdal motívumaira épített, csodálatos szépségű regényben az 1848-as idők társadalmi felszabadulásáért és a nemzeti függetlenségért küzdő betyárját Rózsa Sándort. (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942). Utolsó éveiben új élményterület meghódítására is gondolt, a proletariátus életével ismerkedett (Csibe-novellák; Árvácska, 1941). A munkásság és parasztság összetartozásának kérdését a Kelet Népében (1939-42) is tisztázni törekedett.

    Móricz Zsigmondot Ady társaként tartja számon az irodalomtörténet. Indulása szerint a Nyugathoz tartozott, de művészete túlnőtt a Nyugaton, és sok szállal kötődött egyrészt József Attilához, másrészt a népi írókhoz. Nem gyönyörködtetni akart, hanem felrázni, buzdítani a valóság megváltoztatására. Az urak életét, a parasztságot és a történelmet a demokratikus átalakulás szempontjából ábrázolta. Innen van műveiben a hang együttérző forrósága és a csontig hatoló kritika. Művészetének egyik legjellemzőbb jegye a drámaiság. A drámai látás teremti a jellegzetes móriczi hősöket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és új élet teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesítéséért. A századeleje forradalmat érlelő és forradalmat veszejtő világának, a rendkívüli, de a kitöréskor legtöbbször kilátástalanul szétfoszló vagy tévútra futó feszültség művészi megjelenítése ez a drámaiság. A lírai hőfok, az alakokkal való teljes azonosulás, művészetének magas eszmeisége avatja egyik legnépszerűbb írónkká, akinek számos műve külföldön is megjelent.